Mircea Cărtărescu: Szolenoid, fordította: Koszta Gabriella
A nyelv könnyebben teremt világot, ha szoktatva van ahhoz, hogy nem a „különbség”, hanem az együttlét eszköze. Ahol a mese mindennapi műfaj, ott könnyű mesélni.
(Demény Péter: Világmese[1])
Valószínű, hogy Mircea Cărtărescu eredetileg 2015-ben, magyar fordításban pedig 2023-ban megjelent regényét az életmű más könyveivel szoros viszonyban érdemes vizsgálni. A szószerinti utalások és a visszatérő motívumok, helyszínek, szereplők, metaforák, szövegformák a regényt nemcsak a korai trilógiával (az Orbitorral) és a szerző rendszeresen publikált személyes naplósorozatával kötik össze, de utólag talán a nemrég Visky András fordításában magyarul megjelent ne kiáltsd sohasem segítség verseskötettel is (ahogy azt Codǎu Annamária megjegyzi).[2] Igencsak sűrűn és változatosan, virágzóan teremtve meg a szövegek közötti kapcsolatot. Thomka Beáta kritikájában a regényt azzal vezeti be, hogy a Szolenoid „szintézis az életmű a művészi beállítottság, a szerzőt foglalkoztató filozófiai és antropológiai alapkérdések, valamint prózájának központi motívumait illetően is”.[3]
Akad azonban egy másik fontos viszonyrendszer, amelyben a könyv elhelyezendő, és amely igencsak előnyösnek bizonyul a Szolenoid megértésének szempontjából. Mégpedig az a Románia és Bukarest által körvonalazott terület, ami a társadalmi, kulturális és történelmi ideológiai mezőkön megrajzolható. Milyen ábrák szerint építődik fel a könyvben a mai olvasó számára felismerhető ceaușescui Románia? Mi által válik érthetővé? Mely kulturális maradványok épülnek bele? Mire támaszkodik, mit és miként termel újra ez a kép?[4]
Ebből a megközelítésből nézve, diktatúraértelmezéséből és -emlékezetéből kifolyólag a Szolenoid a szociológiai-politikai regények közé is sorolható, társadalma és ennek felidézett tapasztalatai pedig az ábrázolhatóság határát közelítik. Ebből is látszik, mennyire aktuális. Világának felépítésekor sikerül ellenállnia a Kelet-Európában a mai napig domináns „kelet/nyugat lejtő” gondolatának (amelyet Melegh Attila még 2003-as szövegében „a nyugati politikai és társadalmi rendszerek állandó reformját és területi expanzióját szolgáló totális világnézeteként” ír le).[5] A regény egy kísérlet az elnyomás és a bezártság oly módú reprezentációjára, amely kizárólag az elnyomás és a bezártság kódjaiból olvastatva érteti meg magát – elkerülve azt, hogy az elnyomó–elnyomott dichotómia legyen a megszólalásmód legfőbb determinánsa. Illetve (és talán ez még fontosabb) nem hagyatkozik arra a külsőt a belsőtől megkülönböztető tudástöbbletre, amelynek hiánya – és az ebből fakadó totális klausztrofóbia – alapvető jellemzője a diktatúra közhangulatának. A regény világán eluralkodó valóságtorzulásban (noha az elbeszélő ezt gyakran saját képzeletének rovására írja) a diktatúra (és a bezártság) megtapasztalása nagyítja fel azokat a kérdéseket, félelmeket és pszichopatológiákat, amelyek általánosságban is foglalkoztatják, átjárják, felzavarják a tudatot, csak nem kristályosodnak ki teljesen. Az elbeszélői tudat fémmagszerű testét pedig a regény fő mozgatórugója, maga a képzelet jelenti, ami teret vág magának az acélkemény külvilág ellenére is. Tehát a rezsimmel szemben ellenálló képzelet válik a szociológiai-politikai olvasat alapjává. Hiszen fogalmilag a totális bezártságon belül is értelmezhetőnek kell lennie a szabadságnak. Erre játszik rá a regény.
A regény négy részt különít el, amelyeket az elbeszélő füzetekként vagy „másfajta naplóként” (231.) meg is nevez. Egy bukaresti, külvárosi iskola román irodalom- és nyelvtantanára „beszámol a rendellenességeiről” (65.), érintve (horror)meseszerű gyerekkorát, ifjú évei óta vezetett (rém)álomnaplóit, sikertelen irodalmi szárnypróbálgatásait, és részletezve meséli el jelenének, a nyolcvanas évek Romániájának monoton, szín- és reménytelen hétköznapjait, amelyekben a legtermészetesebben tűnnek fel a mágikus, abszurd és paranoiás elemek, képek, képzetek (ezeknek a kimerítő befogadása már önmagában majdnem lehetetlen). Mesélésében kiderül, hogy gyerekkora óta történnek vele hasonló furcsaságok, és a lehető legátlagosabbnak tűnő életét végigkísérte az ezekből eredő kiválasztottság- és küldetéstudat, amelyek, bár hozzájuk szokott, leginkább elijesztik és elidegenítik embertársaitól és saját életétől. Ezért hát menekül, menekülni próbál. A kézirat (amelyet az olvasó szemei előtt ír) pedig nem egyéb, mint a „menekülési terv”. Ennek megfelelően a többi emberrel (pl. tanárkollegákkal, szerelmekkel, szüleivel) leginkább félelmetes, összeesküvés-szerű kapcsolatok kötik össze. A szereplők bemutatása elsősorban ezeken a furcsaságokon keresztül megy végbe, és vesz igénybe egész fejezeteket. Hogy legvégül minden történetszál, minden abszurdum összeérjen, szorosan összefüggjön, minden az elbeszélő messiási szerepében nyerjen értelmet, minden ezt gazdagítsa, és az ehhez szükséges szürreális látomás- és jelentéshálót sűrítse.
A felvázolt értelmezésmódban az elbeszélés leginkább azonosítható (és a szöveg egészére érvényes) technikája a regényben felépített világnak és az elbeszélő képzeletének beteges összemosása, a köztük fekvő határvonal homályosítása, eltörlése. Ezáltal épül ki az a szürreális térélmény, amit az elbeszélő „Bukarestnek” nevez, és amit a valódi Bukarest legalább annyira meghatároz, mint az elbeszélő képzelgései, félelmei, vagy éppen a fizikai fájdalom: „Bukarest nem város, hanem lelkiállapot, mély sóhaj, szánalmas és hasztalan kiáltás” (381.). Kiemelendő, hogy a képzelettel való összemosódás ellenére sikerül a várost precízen megrajzolnia. Az elbeszélő többször is hangsúlyozza (sajnos túlságosan sokszor), hogy az általa valóságnak nevezett világ meg sem különböztethető a fikciótól, semmi nem ad arra okot, hogy higgyen benne, sőt, álmaival és látomásaival talán könnyebben tud azonosulni, mint hétköznapjai szánalmas ingázásával a lakása és az iskola között, a tanáriban zajló beszélgetésekkel vagy az osztálytermekben bambuló, érthetetlenül habogó, űrlényszerű gyerekekkel. A hallucinatorikus, folyamatszerű elbeszélést jelen időben olvasva látjuk kibontakozni, az életesemények között folyton ugrálva, azokat később újraértelmezve, gyakran metanarratív megszólalásban utalva az éppen születő kéziratra is. A kézirattal a történet végén az elbeszélő maga számol le. Ami az olvasókra marad, az a puszta jelen idő, az emlékezés, a lehívás, a képzelgés, a levegőbe írás nyomtalan aktusa.
A kritikák kiemelik, hogy a regény nagy részben a létezéssel, alkotással, tudattal kapcsolatos felkérdezés iszonyú feladatát vállalja magára – amellyel látványosan meg is küzd. Matuz Bence kritikája szerint „Cărtărescu regénye összességében egy gondosan kidolgozott kísérlet annak az irodalmi hagyománynak a kortárs folytatására, amely a megoldhatatlan kérdések felé fordul”.[6] Ennek a továbbfokozott és kiélesített változata Radu Vancu megfogalmazása, aki „posztmodern teodíceaként” értelmezi a regényt.[7] Emellett lehetetlen volna nem megjegyezni a klisémentesen és pontosan ábrázolt, illetve a cselekménybe érzékien belefont kor- és társadalomrajzi megmunkáltságot, ahogy ezt (többek között) Thomka Beáta is részletezi: „A gyermekkor és fiatalkor motívumkörébe illeszkednek a hatvanas-hetvenes évek romániai kezelési, kórházi, üdültetési élményei, a katonai szolgálat tapasztalatai. Mindez groteszk tablóvá, korképpé rendeződik.”
Arra azonban a kritikák már nem térnek ki, hogy a képzeleten keresztül, a „nagy kérdések” témáit célba véve, a korkép felrajzolása által pontosan hogyan jön létre az az összhang, ami a szöveg egészét, nyelvezetének és formájának szembetűnő tisztaságát jellemzi (Vancu „teodícea”-értelmezése ugyan utalhat talán erre is). Miért simul ennyire gondtalanul össze a nagyfokú realizmus a vad képzelgésekkel? Nem fogalmazódott meg az felvetés, hogy a regény éppen a korrajz hermeneutikus kidolgozásán keresztül éri el a „nagy kérdések” fennhangját. Hiszen a diktatúrában a létkérdés maga a korrajz: „Mielőtt kinyitom a szemem, minden reggel összeszorul a szívem: megint ide lyukadok ki? Megint ezt fogom valóságnak nevezni? […] Miért adatott nekem, mint a többi embertársamnak, isteni elme, ha egy rüh testét kaptam vele?” (483.).
A diktatúrát, a ceaușescui Romániát és Bukarestet úgy építi fel, hogy a bezártságérzet megalkotásakor (szanatóriumba, iskolába, munkával töltött hétköznapokba, az emberi létbe, diktatúrába) nem teremti újra a megszokott alárendelő viszonyhelyzeteket és mintázatokat. Még csak meg sem nevezi a ceaușescui Romániát. A visszatekintésre alapuló nyomor-szemiotika helyett életének és életvitelének értelmezéskísérlete következtében folytat kutatómunkát. Ebbe és ez által menekül. De mivel a külvilágban nincsen tér a menekvésre, a képzelet elkezd (mert kénytelen) befelé növekedni, sűrűsödni, tömörülni. A hétköznapok teljes értelmetlensége és elviselhetetlensége miatt jut el az elbeszélő saját fantáziájának túlfokozásáig és a legnagyobb kérdések problematizálásáig. A diktátor se több, egy a tudat démoni látogatói közül, nevével utalni rá nem érdemes. A nyolcvankilencet megelőző Kelet-Európa diktatúráit nem a várva-várt „nyugatnak” (szabadság, határtalanság, jólét) alárendelő beszédmódban írja meg, ehelyett a kort saját jelentésére rázáródva értelmezi. Ez nem azt jelenti, hogy a diktatúra tapasztalatát teszi hozzáférhetővé. Hanem azzal szembesít, hogy csak annak van jelentése, ami most (illetve analogikusan: akkor, a diktatúrában) megélhető. A jelenbe záródás miatt arra nem ad választ, hogy ezen a jelen időn kívül egyáltalán megtapasztalható-e mindez, és ha igen, meddig, de a könyv talán a válasz a „hogyan?” kérdésére.
Ahhoz, hogy a jelenből tekintve a diktatúra életkörülményei teljesen elképzelhetetlenek legyenek, más nyelvre, más képzeletre, azaz más történelemre és szocializálódásra lenne szükség. Itt pedig a regény aktualitását fontos még kiemelni, azt a természetesen felmerülő kérdést, hogy mit ment át ebből a történelmiségből a mai olvasatba? Meghozta-e az ígért jólétet, és valóban értelmezhető-e dichotóm határvonalként a rendszerváltás? Mi tűnt el, és mi követte? A Szolenoid azzal is szembesít, hogy túlságosan kézenfekvő és egyszerűsítő historikusan rekonstruálni ezt az előtte–utána dichotómiát. A romániai közhangulatra igencsak jellemző (például politikai) nihilizmus és passzivitás a ceaușescui rendszer végét átívelően egyaránt felismerhető Románia elmúlt évtizedekben végbemenő (neo)liberalizálódásának ambivalenciáiban és ellentmondásaiban: vállalkozz (különben nem tudsz megélni; de ha vállalkozol, önző és kapzsi vagy, ráadásul nemsokára csődbe megy a céged, amit meg is érdemelsz), politizálj (hogy valódi változást idézz elő; de csak tolvaj, hazudozó, „haza játszó” politikus lehetsz), légy korrupt (különben nem tudsz semmit elérni; de ha korrupt vagy, bizonyítod, hogy egy kapzsi, szemét egoista vagy, aki csak tovább élteti az előző rendszer hitvány elveit), légy demokrata (a demokrácia úgysem működik), légy kommunista (a kommunizmus úgysem működik). Adódik az értelmezés, hogy ennek az abszolút nihilizmusnak megy neki a regény második felében fontossá váló, a halál ellen tiltakozó szekta a maga groteszk radikalizmusával, amelynek (újabb) önjelölt profétájaként áldozza fel saját kéziratait az elbeszélő. Illetve adódik a kérdés: mi lett a (például politikai) képzelettel?
A regény zárlata nem egyszerűen apokaliptikus, hanem konkrét exodus-utalás. A képzeletet egyszerre túlserkentő és éppen a képzelet által abszurddá díszített Bukarestet („Bukarestet”) látjuk elvonulni. A képzelet kivonult, kilovagolt Bukarestből. Maradt a realitás (vagyis a nihil realizmusa). Az elbeszélő és családja, a valóságukat hátrahagyva, ott találják magukat az éppen bekövetkezett valóságvesztés helyszínén, magában a kiürült és lelepleződött valóságban. Menedékre abban az évezredek óta tartó történetben találnak, amelyet kint az erdőben a kápolna a freskókkal borított, düledező falaival beteljesít.
Annak, hogy miképpen válik a képzelet a diktatúrából kivezető egyetlen menekülési útvonallá, talán a legkiemelkedőbb – és a legméltóságteljesebb figyelemről tanúskodó – példája Ispasnak, az elbeszélő munkahelyéül szolgáló iskola portásának ábrázolása. Ispas egy részeges öreg cigány, akinek „barna könnyes szeme olyan emberi, mint a kóbor kutyáké” (72.), valamelyik közeli tömbház lépcsőházában egy matracon éjszakázik. Ezen a matracon és egy táskán kívül nincs semmije, egész nap a kapusszobában gubbaszt, és bár senki nem kapja rajta, titokban egyfolytában iszik, hiszen mindig érződik rajta a tömény szeszszag. Szerencsétlennek egyetlen rögeszméje van (talán már semmi más nem tartja életben), mégpedig az, „hogy egy napon érte jön egy repülő csészealj, és elviszi egy másik világba” (72.). Mikor a takarítónők tudomására jut Ispas titkos reménykedése, pletykaként azzal a megjegyzéssel adják ezt tovább, hogy „igen, drágám, annyi ember közül pont őtet” (72.). Pont neki, a bolondnak jutna ki a megváltásból? Tényleg ez lenne a megváltás, az őrület? Ez az általános szkepszis, bizalmatlanság és önzőség irigységből még azoktól is elvenné a menekvés és a remény lehetőségét, akiknek saját képzeletükön kívül már tényleg semmijük nem maradt a folytatásra. Képzelegj, különben semminek sincs értelme; de ha képzelegsz, hülye vagy, bolond vagy, esetleg diagnosztizált neurasztémiás vagy. Íme a korrajz, amelyben az eszképizmus a túlélés egyik (talán egyetlen) eszközévé válik.
És nincs ez másképp az elbeszélővel sem, a kommunista állam tanárlétbe kényszerített, meg nem értett írózsenijével. Csak a képzeletébe menekülve metszheti fel a szürke hétköznapok fárasztó, teljesen értelmetlen folytonosságát. Míg Gregor Samsának át kell változnia, addig Cǎrtǎrescu névtelen elbeszélője eleve egy rüh testét érzi magáénak: „Miért adatott nekem, mint a többi embertársamnak, isteni elme, ha egy rüh testét kaptam vele?” (483.) Amikor Palamar, a könyvtáros valóban egy atka testébe ülteti őt át az egyik szolenoid segítségével („Éjjel a rüh testében ébredtem” 527.), mint megváltó érkezik meg a Palamar bőrén élősködő rühatkák közé. Az elbeszélő számára pedig éppen ez jelenti a megváltást, az értelmet, a menekvést (ismét befelé): „Olyan lesz, mint ők, de tudni fogja, hogy nem közülük való. Velük fog élni, de mint aki leszállt a mennyből érthetetlenül és elérhetetlenül. És a különböző világok közötti szakadékok ellenére alagútásással el kell juttatnia nekik az üzenetet. A menekülési tervet.” (525.). Az üzenetet viszont nem sikerül átadni, hiszen az atkák nem értik meg, miért is kellene elhagyniuk gondosan kiépített világukat Palamar bőrszövetein. A menekülés lehetetlen. A felsőbb (vagy egyszerűen külső) világok üzenetei értelmetlenek, értelmezhetetlenek, ijesztő kimérák csupán, mint a szerelmek, álmok, emlékek, régi naplóbejegyzések vagy a diktátor.
A regény központi metaforájára, vagyis a látomások súlypontjára nem nehéz rálátni, elvégre a cím meg is nevezi ezt. A szolenoid – azaz a csavarmenetszerűen feltekert elektromos vezető, közepén fémmaggal, amelynek áram alá kapcsolása mágneses mezőt hoz létre maga körül –, a történetben is kulcselemmé válik. Például a Bukarest különböző pontjain elhelyezett öt szolenoid környékén időzünk a legtovább, és a legfontosabb történések helyszínéül is ezek szolgálnak. Majd ez az öt szolenoid sugármeghajtóként repíti (f)el Bukarest belvárosát. Az elbeszélőt a szolenoidra való rátalálás szembesíti azzal, hogy valamiféle titoknak, összeesküvésnek, próféciának születése óta a megtestesítője. Az elbeszélés csavarmenetszerűen talál folyton vissza valamelyik előbbi vagy egy újonnan felfedezett szolenoidhoz. Codǎu Annamária kritikájában kiemeli, hogy „az elbeszélő kéziratának fő tárgya saját maga, hiszen önmaga felfokozott fontossága, felsőbbrendűségi tudata egyszerre oka és okozata azoknak a képzelgéseknek, miszerint különleges küldetésnek a része, a kiválasztottja”. Kézenfekvőnek tűnik, hogy a szolenoid maga a materializálódott képzelet. Fémből készült agytekervény, amely a külvilágban jön működésbe, ezért az elbeszélő számára felkereshetővé, tapinthatóvá, tárgyszerűvé válik. Ezáltal, még a rajta eluralkodó képzelettől is képes elidegenedni, ami esetében azt teszi lehetővé, hogy a külvilágban vegye szemügyre, és objektíven fogja és dolgozza fel saját tébolyát, aminek következtében folyamatosan oszcillál saját őrültségének bevallása (pl. „Neuraszténia diagnózissal bocsátottak el” 509.) és az általa valóságnak ítélt tapasztalatok abszurditása között („Mielőtt kinyitom a szemem, minden reggel összeszorul a szívem: megint ide lyukadok ki? Megint ezt fogom valóságnak nevezni?” 483.).
Ugyanakkor az elmesélt világra általánosan is jellemző ez a kifordulás, a belső és a külső felcserélődése. „Különös és számomra hihetetlen, hogy az atkák a mi hasonlatosságunkra teremtett lények. […] Minden testrészünknek náluk is van megfelelője, bár természetesen az ő csontvázuk kívül van, mint a többi rovaré. Az őket alkotó sejtek nem különböznek a mi sejtjeinktől. Parányi világukban ugyanúgy táplálkoznak és szaporodnak, mint mi, úgyhogy felmerül a kérdés […] ugye, ez a kérdés megkerülhetetlen? […] vajon nem vagyunk-e mi is atkák egy felsőbbrendű világban, amely olyan hatalmas, hogy túl van a felfogóképességünk határán.” (521.) Úgy tűnhet, amiképpen a rühatkáknak a csontvázuk helyezkedik el a szerveiken kívül, úgy a regényben az elbeszélő elméje (a képzelgés szerve) kerül kívül saját testén, saját koponyáján, és borítja be a várost, vagy az egész országot. Ezt erősítik a már fentebb is említett metaforák – például, hogy „Bukarest nem város, hanem lelkiállapot, mély sóhaj, szánalmas és hasztalan kiáltás” (381.) –, vagy a Thomka Beáta által kiemeltek: „A narratív logikának megfelelő és az abból kiszakadó történetvezetés lehetőséget biztosít arra, hogy bármely épített objektum (építészeti elem, oszlop, csarnok, padló, fal, ajtó, ablak vagy ipari műszer, gépi szerkezet) vagy az emberi organizmus (a testrészek, szervek, vegyi és fiziológiai folyamatok) a látomásos képzelet rendkívüli panorámáiként elevenedjenek meg.” Bukarestben sétálunk, de a képzelet még Bukarestnél is tágasabb. Hasonló „megkettőződés” (Codǎu Annamária kifejezésével élve) jellemzi magát az elbeszélőt is, és ebben erős önéletrajzi utalás is felismerhető. A regényben végig ott lebeg a bizonyos „sikeres író” képe. Azé a képé, akivé az elbeszélő akár válhatott is volna, ha fiatalkori versét, a Bukást nem értékelik annyira le az irodalmi körön, ahol azt felolvasta. Mintha párhuzamosan, szellemként lebegné be az elbeszélő (azaz a „sikertelen író” képét) maga a szerző, a legsikeresebb román írók egyike. Mintha ezt a „kifordítom, befordítom” játékot olyan sokszor és addig játszatná, amíg ez a (Codǎu Annamária szavaival) „kimerítő, hátborzongató, izgalmas, kétségbeejtő mindfuck, totális tobzódás” megteremtődik, amivel minden határt felold, és izgalmas viszonyba helyezi a regényt magával a szerzővel, életének értelmezésével, a romániai diktatúrával és jelennel.
Ezt a kimunkált, folytonos változatosságában sűrű („mindfuck”), mégis egyszerű, könnyedén olvasható prózanyelvet Cǎrtǎrescu az unalmasságig és az ebből fakadó idegenségig tudja fokozni. Olyan fokú idegenségig, amely már-már anyagivá, fémessé, tárgyszerűvé, azaz szolenoidszerűvé teszi magát a könyvet, a képzelet testamentumát.
Mircea Cărtărescu: Szolenoid, fordította: Koszta Gabriella, Jelenkor Kiadó, Budapest, 2023.
[1] Demény Péter: Világmese. Élet és Irodalom, 2024. március 14., https://www.es.hu/cikk/2024-03-14/demeny-peter/vilagmese.html.
[2] Codǎu Annamária: A valóság mint végtelen csillagporból gyúrt gyűrűsféreg. Jelenkor, 2024. június. 738 o.
[3] Thomka Beáta: A fesztávot kitágító fikció (Mircea Cǎrtǎrescu: Solenoid). 1749, 2022. december 29., https://1749.hu/fuggo/kritika/a-fesztavot-kitagito-fikcio-mircea-cartarescu-solenoid.html.
[4] Azt próbálom elképzelni, hogy ki se nyitottam Cărtărescu könyvét. Mintha nem is én olvastam volna. Lehántom Bukarestről a rászáradt arc- és fejbőrt, és a tarkómnál varrom össze, mert ott még a tükörben sem fogom észrevenni a varrás után rajtam maradt hosszú heget. És szép lassan megfeledkezem róla, mintha nem is titkoltam volna el, habár mostantól a titkolózás határoz meg a leginkább. Így szokok hozzá a szabadsághoz. Nyitott mezőn, határtalan síkon találom magam, mintha csak egy rossz, klausztrofób álomból riadnék fel. Ott, ahol néhány másodperccel ezelőtt voltam, léteztek még határok, vasfüggöny szorult és tekeredett ránk, és a képzelet kénytelen volt befelé növekedni, sűrűsödni, tömörülni. Nem volt ez a végtelenvásznon futó monoton autópálya-látkép. Ott semmi nem ismétlődött, semmi nem bomlott sistergéssé. Mindent motívumszerűen, pontosan kijelölt helyeken találtam. Csak éppen semmit nem a saját helyén. Érződött, hogy nekem se szabadna ott lennem. Azt a helyet nem nekem szánták, ezért volt ennyire elviselhetetlen.
[5] Melegh Attila: A kelet/nyugat lejtő. Élet és Irodalom, 2003. április 25., https://www.es.hu/cikk/2003-04-28/melegh-attila/a-kelet-nyugat-lejto.html.
[6] Matuz Bence: Panoptikum – Mircea Cărtărescu Szolenoid című regényéről. Litera, 2024. január 8., https://litera.hu/magazin/kritika/panoptikum-mircea-cartarescu-szolenoid-cimu-regenyerol.html.
[7] Radu Vancu: Mircea Cărtărescu, „Solenoid”. „Mesia printre sarcopți”. contributors.ro, 2016. január 26., https://www.contributors.ro/mircea-cartarescu-solenoid-mesia-printre-sarcopți/.
Hozzászólások